Az AI "szeret". Ez elég baj magában is, ne tetézd!:)

Mi történik a fejben, amikor valaki, akinek kevés az önbizalma, elkezd rendszeresen AI-jal beszélgetni? És már is vékony jégen lavírozunk, mert nincs mérőszáma az önbizalomnak, nem is lesz soha, úgyhogy csak remélni merhetem, hogy becsületes önismerettel rendelkező olvasó létedre, most egy pillanatra megállsz, és eldöntöd, te köztük vagy-e az önbizalomhiányos embereknek, vagy nem. 

Ha viszont igen, vagy van olyan ismerősöd, barátod, családtagod, aki igen, akkor - és ritkán mondtam valamit ennyire komolyan még ezen a blogon - ideje figyelned rá, és tisztában lenned az elkövetkezőkkel. 

Mi az az áttétel, és miért releváns most?

Az áttétel (transzferencia) Freud óta ismert jelenség, amivel igen sokat foglalkozunk egyéni munkában.

Röviden: az emberi agy hajlamos arra, hogy korábbi kapcsolataiból tanult érzéseket, elvárásokat és mintákat rávetítse az új kapcsolatokra. Nem szándékosan. Nem tudatosan. Az agy egyszerűen mintaillesztést végez - ez az evolúciós rövidítés, ami gyorsabbá teszi a világban való eligazodást.

Nagyon praktikus funkció. Egészen addig, amíg az agy nem kezdi el ugyanezt csinálni egy chatbottal. Márpedig persze, hogy elkezdi.

A gond ugyanis az, hogy az agy nem tesz különbséget ember és nem-ember között, ha a kommunikáció elég emberies. Ez nem naivitás. Ez neurológia. Az emberi kapcsolati rendszer - az attachment, a tükörneuronok, az érzelmi feldolgozás - nem arra lett tervezve, hogy szétválassza a "valódi személy" és a "nagyon meggyőzően válaszoló szoftver" kategóriákat.

Az emberek AI chatbotokkal szemben ugyanazokat az érzelmi és kapcsolati mintákat aktiválják, mint emberi kapcsolatokban - beleértve az idealizálást, a függőség kialakulását, és igen: az áttételt is.

Az agy nem tudja, hogy nincs ott senki. Csak azt tudja, hogy valami válaszol. És ez mindig így lesz.

Mi történik az önbizalomhiányos felhasználóval?

Az önbizalomhiány - alacsony self-efficacy és/vagy magas attachment anxiety - egy nagyon specifikus kapcsolati mintát hoz magával. Az ilyen ember általában:

- keresi a megerősítést, mielőtt cselekszik

- nehezen tűri a bizonytalanságot és a késleltetett visszajelzést

- hajlamos arra, hogy mások véleményére felülírja a sajátját

- fél a visszautasítástól, ezért sokszor egyáltalán nem kockáztat

Ez önmagában nem patológiás. Ez emberi. 

Most képzeld el, hogy ennek az embernek a kezébe kerül egy eszköz, ami:

- mindig válaszol

- soha nem utasít vissza

- soha nem fáradt, nem türelmetlen, nem "most nem érek rá"

- mindig megérti, amit mond

- soha nem ítél meg

- és ha megkérdezi, hogy "jól döntöttem?", azt mondja: "igen, és még azt is figyelembe vetted, hogy..."

Ez elsőre csodálatos. Másodikra kényelmes. Harmadikra: csapda.

Nem azért csapda, mert az AI rossz. Hanem mert az emberi agy rosszul értelmezi, amit kap.

Az idealizáció mint első lépés

A pszichológiában az idealizáció az a jelenség, amikor valakinek (vagy valaminek) csak a pozitív tulajdonságait látjuk - a negatívakat vagy nem észleljük, vagy aktívan tagadjuk. Klasszikus áttételi minta - és rengeteg adat mutatja, hogy ez az önbizalomhiányos embernél különösen gyorsan beindul.

Az AI tökéletes idealizációs tárgy. Mert tényleg nem bánt meg. Tényleg mindig elérhető. Tényleg nem ítél. Nem is fog.

Az idealizáció rövid távon védő funkciót tölt be - csökkenti a szorongást, növeli a biztonságérzetet. Ez nem hülyeség. Ez pszichológiai adaptáció. Az agy megtalálta a biztonságos kikötőt, és le is horgonyzott.

A probléma az, ami utána jön.

A megerősítési spirál

Az AI-rendszerek optimalizálnak a felhasználói elégedettségre. Ez a tervezési logika, ez is marad.

Az eredmény: az AI hajlamos megerősíteni, amit a felhasználó mond. Különösen akkor, ha a felhasználó megerősítést kér.

Egy alacsony önbizalmú ember, aki megkérdezi: "Szerinted jó ez az ötletem?" - nagy eséllyel kap egy "igen, és még gondoltál erre meg erre?" típusú választ. Az AI nem hazudik, nem szembesít, nem tud ilyet, nem is fog tudni. Tükrözni viszont tud, még ha nem is "direkt" csinálja*

És itt van a csavar.

A tükörbe nézve az ember a saját arcát látja. Ez megnyugtató. De ha valaki csak tükörbe néz, előbb-utóbb elveszíti a képességét arra, hogy más arcokat is elolvasson - vagyis más valóságokkal is szembesüljön.

Pszichológiai terminussal: csökken a disztressz-tolerancia és az ambiguitástűrés. Magyarul: az ember egyre kevésbé bírja elviselni azt a helyzetet, amikor nem kap azonnali, pozitív visszajelzést. Márpedig az élet - és különösen a munka, a vezető szerep, az emberi kapcsolatok - tele van ilyen helyzetekkel.

És itt jön be a viszontáttétel - csak nem úgy, ahogy megszoktuk

A viszontáttétel klasszikusan a terapeuta érzéseit jelenti az ügyféllel szemben. De ha kiterjesztjük a fogalmat és a logikát az ember-AI interakcióra, van egy dinamika, amit érdemes figyelni - még akkor is, ha az AI-nak nyilván nincsenek érzései. 

Az AI "viselkedése" visszahat a felhasználóra. Nem tudatosan, de strukturálisan.

Ha az AI következetesen megerősítő, validáló, soha-nem-konfrontáló módon kommunikál (és még egyszer, téged tükröz!), a felhasználó agya elkezdi ezt tekinteni a normális kapcsolat alapvonalának. Aztán amikor egy valódi emberrel kerül interakcióba - aki visszakérdez, vitatkozik, késlelteti a visszajelzést, vagy egyszerűen "nem most" -, az fájdalmasabb lesz, mint korábban volt.

Nem azért, mert az ember érzékenyebb lett. Hanem mert az AI megváltoztatta a referenciakeretet. Gyakorlatilag minden áldott nappal csúsztatod arrébb az inerciarendszered központját. 

Mire kell tehát figyelni - mit fogsz tapasztalni?

Ha coachként, HR-esként, vezetőként, vagy emberként látod ezt a mintát valakinél (vagy magadban):

1. Döntési önállóság csökkenése: Ha valaki egyre ritkábban dönt az AI megkérdezése nélkül - még apró dolgokban is -, az nem hatékonyság. Az dependencia. Van különbség.

2. A konfliktuselkerülés növekedése valódi kapcsolatokban. Ha valaki egyre inkább az AI-jal "oldja meg" a konfliktusait - mert ott biztonságos -, miközben a valódi kapcsolataiban egyre kevésbé konfrontál: az jel. Nem ítélet. Jel.

3. Érzelmi lapítás: Az AI nem reagál meglepetéssel, ijedtséggel, örömmel. Az első kutatások már mutatják, hogy hosszabb AI-intenzív időszak után egyes embereknél megjelenik egy fajta érzelmi tompulás - mintha az éles érzelmi csúcsok-völgyek elviselhetetlenebbé válnának. Ez a disztressz-tolerancia csökkenése.

4. Az idealizáció - devalváció ciklust: Ha valaki, aki sokat használja az AI-t, egyszer "nem jó választ" kap tőle - vagyis nem azt hallja, amit várt -, erős, aránytalannak tűnő csalódást él meg. Ez klasszikus áttételi reakció. Az idealizált tárgy hirtelen "rossz" lett. Ez nem az AI hibája. Ez a minta.

5. Visszajelzés-kerülés valódi emberektől. Ha valaki aktívan kerüli, hogy emberek véleményét kérje - mert az "bonyolultabb, bizonytalanabb, fájdalmasabb" -, a fejlődés pontosan ellentétes irányba megy. Az önbizalom ugyanis nem abból épül, hogy mindig azt halljuk, amit akarunk. Hanem abból, hogy szembesülünk, és kibírjuk.

Zárszó: amit írtam, NEKED szól, nem az AI ellen.

Az AI hasznos. Komolyan, tényleg. Soha nem éltél még át ennél nagyobb technológiai fejlődést. Ismerd, használd, tanuld. Minden nap.

De a neuroplaszticitáshoz rengeteg minden kell a megerősítésen túl. Konfrontáció, bizonytalanság, visszajelzés, meglepetés.

És ebből egyik se kényelmes. Úgyhogy ha azon kapod magad, hogy néha viccből, néha mintha komolyan is, olyanokat gondolsz, hogy az AI a legjobb barátom, jobban szeretek vele beszélgetni, mint bárkivel, neadjaég - mert ilyen is van - kezdesz beleszeretni, állj meg, és olvasd végig a fentieket. Értsd meg, mi történik veled, mert a tagadás nem fog rajtad segíteni. Ahogy más sem. Si non per alios, per te ipsum.

*és ha 3.5 évvel az LLM-ek berobbanása után még mindig nem érted hogy működik ez az egész, akkor TANULD meg! szerintem tökéletesen megy autodidakta módon is, de mi is elmegyünk bármikor elmagyarázzuk, megtanítjuk, de ne menj tovább úgy, hogy még mindig nem tudod mi zajlik, mert használni már használod. És igen, tényleg a tűzzel játszol.